2014. március 3., hétfő

Felemás karácsonyok

Sokféle karácsonyom volt már. Töltöttem egyedül, voltam családban magányosan, néhányszor párban, de valójában páratlanul. Voltam vidám, szomorú, melankolikus, vagy éppen mélabús, de a szívem mélyén mindig is sejtettem, hogy az igazi, a filmekből ismert nosztalgikus karácsonyok még várnak rám. Nem is rám, hanem a majdani gyermekeimre. Hiszen a karácsony gyerekekkel az igazi.
Ha így számolom, eddig négy igazi karácsonyom volt: az első még pocakkal, benne a Legnagyobbal egy félig-kész lakásban, amikor is a várakozás és a tervezgetés lengték be az ünnepet. A második amolyan félresikerült fával a pirinyó kisfiúval, aki nem is értette az egészet, csak a mi örömünket figyelte. A harmadik már szervezettebb és majdnem teljesen "olyan igazi" volt: Róla szólt minden, mindenki az ő arcát leste, vajon elsírja-e magát vagy tetszik neki a sötét szoba és a gyertyafény (...pedig a pocakban már ott lapult a Kis Középső).
A tavalyi karácsony volt az első a majdani legszebbek közül. Immár kettővel és három nagyszülővel majdnem olyanra sikerült, ahogyan azt titkon mindig is terveztem -soha nem mondtam ki hangosan, nehogy az ártók meghallják és ne váljon valóra. Idén aztán ismét nagyot változott a világ: ezt a karácsonyt nem töltöttem otthon. Egy meghittségnek nyomát sem mutató kórházi szobában egy vadidegennel osztottam meg a gesztenyés pulykát és a süteményeimet, de a karomban ott volt a Legkisebb! Illatosan, bújósan, tejszagúan, sírósan. Azóta együtt vagyunk így öten.